Takács Károly
AZ ELIT SZOCIOLÓGIAI FOGALMÁRÓL*
Az elit kifejezésnek már sokféle értelmezése között szép számmal vannak olyanok is, amelyek mindenféle összehasonlítást lehetetlenné tesznek. Az elitkutatások esetében különösen igaz, hogy "minden a definíción múlik", hiszen egészen más jellemzõk és társadalmi szerepek kapcsolhatók az elit eltérõ értelmezéseihez. Ebben a fogalmi sokszínûségben megengedhetetlen az elit szót ismert jelentéstartalmúnak feltételezni. A kutatók egy része átsiklik a definíciós problémák felett vagy nagyon leegyszerûsítõ meghatározással él. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, áttekintjük az eddig használt legfontosabb definíciókat.
A különbözõ elitmeghatározások csoportosítása többféle módon lehetséges.
l. A társadalom tagoltságának megközelítése szempontjából. Ebben a tekintetben ki kell emelnünk Aron (1974) klasszifikációját, amelyben megkülönböztet nominalista, illetve realista társadalomfelfogást. Bár a kategória-elnevezések korántsem elfogulatlanok, a megkülönböztetés az elitértelmezések szempontjából nagy jelentõségû.
A nominalista társadalomfelfogás folytonos társadalmat feltételez, melyben a különbözõ társadalmi csoportok elhatárolása csupán formális, mesterséges. Természetesen e felfogás szerint is van értelme a társadalmi csoportok (rétegek) vizsgálatának, azonban a csoporthatárok megvonása önkényes, és csak statisztikai szempontból van jelentõsége. Ebben a vonatkozásban az elit sem különül el élesen a társadalomtól, kultúrájában a felsõ rétegekkel hasonló vonásokat mutat. Ide sorolhatók a különbözõ stratifikációs elméletek és az empirikus rétegzõdés-vizsgálatok.
A realista társadalomfelfogás szerint a társadalom alapvetõen tagolt. Ide tartoznak többek között az osztályelméletek vagy a klasszikus és neoelitista irányzatok. Az elit kifejezés önálló értelmet nyer: a társadalmi viselkedés megértéséhez külön magyarázó változóként szolgál.
2. A fogalom szegmentális szûkítettsége szempontjából. Eliten sokan kizárólag a politikai elitet értik, mások kiterjesztik a definíciót a gazdasági, kulturális, esetleg a katonai elitre is, és léteznek olyan elméletek is, amelyek minden társadalmi kontextusban értelmezik az elitfogalmat.
3. A fogalom személyhez kapcsolhatásának szempontjából. Itt Marger (1981) megkülönböztetését emeljük ki, aki szembeállítja a természetes elit és a szervezeti elit koncepcióját. A természetes elit modelljeiben az elit tagjai pszichológiai alapképességeiknek köszönhetõen emelkednek ki a tömegbõl.
A szervezeti elit koncepciója szerint az elit a modern társadalmak elkerülhetetlen velejárója, hiszen a komplex intézményi struktúrának szüksége van vezetõ csoportra. Ez a csoport olyan személyekbõl áll, akik a szervezeti kereteknek "köszönhetik" specifikus tulajdonságaikat.
4. A fogalom orientációja szempontjából. Ezen azt értjük, hogy az adott definíció milyen tartalmi irányultságú: az értelmezést képességbeli, hatalmi vagy pozicionális-strukturális kondíciókhoz köti. Ez a csoportosítás némileg rokonítható az elõzõvel, mivel a természetes elit koncepciója és a képességbeli orientációjú definíciók könnyen megfeleltethetõk egymásnak. Ez a klasszifikáció a társadalmi intézményrendszer tényleges és formális hatalmi-döntéshozói pozícióinak szétválasztásával nyújt többet az elõzõnél.
A továbbiakban a definíciók és értelmezések számbavételénél ez utóbbi klasszifikáció fonalát követjük, azonban ahol fontosnak tartjuk, utalunk a másik három csoportosítás szerinti elhelyezésre is.
Személyes képességekhez kötött definíciók
Az "elit" kifejezést a 17. században az üzletelõk kitûnõ minõségû portékájuk jellemzésére használták. Jelentése csak késõbb terjedt ki a felsõ társadalmi csoportok megjelölésére, többek között a fõnemességre vagy a hadsereg különleges osztagaira (Bottomore 1993: 1).
A terminus nemigen terjedt el a társadalomtudományi és a politikai írásokban. Európában csak a 19. század végén kezdték el használni, a megjelenõ elitszociológiai elméletek, fõként Wilfredo Pareto írásai nyomán. Az angolszász társadalomtudósok körében azonban csak az 1930-as évektõl terjedt el általánosan.
Pareto társadalmi elitértelmezése rokonítható a szó eredeti jelentéstartalmával. Amint léteznek legkiválóbb áruk, ugyanúgy léteznek bizonyos szempontok alapján legkiválóbb emberek is. Ezek köre a következõképpen határozható meg: rendeljünk minden ember tevékenységéhez egy indexet. Majd "képezzünk ... osztályt azokból, akiknek a legmagasabb indexszámuk van abban az ágazatban, amelyben tevékenységüket kifejtik, és nevezzük azt az osztály elitnek" (Pareto 1972: 2031§). Pareto két részre bontja ezt az osztályt: azok, akik közvetlen vagy közvetett módon jelentõs szerepet játszanak a kormányzásban, alkotják a kormányzó elitet, a többiek pedig a nem-kormányzó elitet (Pareto 1972: 2032§).
Pareto szerint, mivel nem léteznek olyan tesztek, amelyek alapján lemérhetnénk az emberek tevékenységének kiválóságát az egyes területeken, ezt bizonyos címek helyettesítik. Így "a kormányzó elitben azok találhatók, akik bizonyos rangú politikai funkciók címét viselik, például: miniszter, szenátor, képviselõ, miniszteri osztályvezetõ, fellebbviteli bírósági elnök, tábornok, ezredes stb." (Pareto 1972: 2035§
). Azonban Pareto maga is belátja, hogy e címek viselõi nem feltétlenül felelnek meg a kormányzásra leginkább alkalmas személyeknek, hiszen szó lehet öröklés, rokonság vagy más kapcsolatok útján szerzett címekrõl is. Pareto azonban ezeket az eseteket kivételesnek tekinti.
Pareto meghatározó irányzatot indított el az elitkutatásokban: a "természetes elit" koncepcióját többen is átvették. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy elmélete ideológiai alapjává vált Mussolini fasiszta mozgalmának is.
A neoelitista irányzatokból Lasswell megközelítését emelhetjük ki, aki korai mûveiben átvette Pareto elitmeghatározását: "Azon kevesek, akik valamely értékbõl a legtöbbet kapják" (Lasswell 1934: 3). Késõbb leszûkítette elitértelmezését nagyjából arra a körre, amelyet Pareto kormányzó elitként definiált. Az elit ezek után Lasswellnél tisztán a politikai elitet jelenti. Ehhez a korrekcióhoz azonban Lasswellnek át kellett értékelnie az eredeti elitfelfogását, hiszen meg kellett találnia azt az ismérvet, amely alapján a politikai elit elkülöníthetõ a társadalom más legkiválóbb embereitõl. Mint írja, a politikus abból fakadóan koncentrálja a hatalmat, hogy olyan személyében rejlõ értékekkel, tulajdonságokkal jellemezhetõ, amelyek másokból hiányoznak (Lasswell 1948: 22). Ez a fogalmazás bizonyos tekintetben még radikálisabbnak tekinthetõ, mint a paretói, hiszen nemcsak a kormányzáshoz, hanem a hatalom koncentrációjához is legitimációt teremt.
Lasswell késõbbi mûveiben újra és újra átértékeli elitdefinícióját: egyre hangsúlyosabban a hatalom felõl közelíti meg a kérdést, távolodva a természetes elit koncepciójától.
Hatalmi orientációjú definíciók
Ebbe a csoportba sorolható az elitértelmezések döntõ hányada, ami persze nem zárja ki, hogy sok tekintetben nagyon eltérnek egymástól.
A marxi osztálykoncepcióban az uralkodó osztály a hatalom megtestesítõje. Több neomarxista teoretikus ezt az osztályt azonosítja az elittel (Poulantzas 1978; Miliband 1989).
Hasonló megközelítéssel találkozunk Gaetano Moscánál. Õ két osztályra bontja a társadalmat: az uralkodókra, és azokra, akik felett uralkodnak. Mindig az uralkodó osztály a kisebb létszámú, és kezében összpontosítja a hatalmat (Mosca 1939: 50). A hatalom forrása azonban többrétû, mint Paretónál. A személyes karakterisztika mellett strukturális és szervezeti tényezõk is szerepet játszanak. Az uralkodó osztály hatalmának legfontosabb forrása éppen az, hogy egy szervezett kisebbség konfrontálódik a szervezetlen többséggel. Az elitnek, amely megegyezik az uralkodó osztállyal, tehát összefoglalóan a szervezettsége, a személyes attribútumai és társadalmi ereje biztosítja a helyét a politikai hierarchia tetején.
Mills az, aki felhívja a figyelmet a fenti meghatározásokban rejlõ fogalmi zavarra. Az "uralkodó osztály" ugyanis elhibázott szókapcsolat, mivel az "osztály" kifejezés gazdasági terminus, az "uralom" pedig politikai. Az uralkodó osztály fogalma ennélfogva eleve elfogadottnak tételezi fel azt az elméletet, miszerint egy gazdasági értelemben vett osztály politikailag uralkodik (Mills 1972: 277).
Mills különbséget tesz hatalmi és uralkodó elit között. Mindez Max Weber meghatározásán alapul, amely szerint hatalomnak nevezzük az akarat másokkal szembeni érvényesítésének lehetõségét, uralomnak pedig az elfogadott parancsnoklás lehetõségét (Weber 1987: 77). Az uralkodó elit ezek alapján mindig legitim, viszont a hatalmi elit korántsem biztos, hogy az. Másrészt az aktuális elitrõl csak hipotézisként állíthatjuk, hogy "uralkodó".
Az alapkontextusban az elit kifejezés Millsnél is a hatalmi elitet jelöli. S mivel ez esetben a hatalom kategóriájában kell gondolkodnunk, fontos kérdés, hogy hol, azaz milyen mértékû hatalomnál húzzuk meg az elit határát. Mills az Egyesült Államok elitjének meghatározásakor azokat tekinti az elit tagjainak, akik országos jelentõségû kérdésekben döntenek. Ezek pedig azok, akik az intézményi hierarchia legtetején foglalnak helyet, és nemzeti szintû döntési kompetenciájuk van, azonban ez semmiképpen sem akkora, hogy kontrollálhatnák a történelmet. Az elit három szegmensét említi: a politikai, a gazdasági és a katonai elitet.
Raymond Aron, úgy tûnhet, elfogadja az uralkodó elit hipotézisét, hiszen egy tetszõleges társadalomban elitnek azt a kisebbséget tekinti, "amely megtestesíti a közösség feletti uralom funkcióját" (Aron 1950: 9). Mivel a weberi értelmezést alapul véve nem mindig létezik per definitionem ilyen kisebbség, sokkal inkább azt kell gondolnunk, hogy Aron egybemossa az uralkodás és a hatalomgyakorlás kifejezések jelentését, és eliten a közösség felett hatalmat gyakorló kisebbséget érti.
Ezt alátámasztja az elitbe tartozók körének meghatározása is. Olyan vezetõ csoportokat említ Aron, amelyeknek tényleges és jelentõs hatalma van a modern társadalomban. Az elitet a következõ öt részcsoportra osztja: politikai vezetõk, kormányzati tisztviselõk, gazdasági vezetõk, a különféle tömegszervezetek vezetõi és a katonai elöljárók. Ezt a csoportosítást sok késõbbi tanulmány átveszi, mint amely hozzávetõlegesen pontosan írja le a hatalmat birtokló elit összetételét.
Lasswell késõbbi mûveiben ugyancsak a hatalom kérdése felõl közelíti meg az elitet, amelyet szerinte a társadalom manipulálásának képessége különböztet meg a társadalom többi részétõl (Lasswell 1936: 309). Ezt a definíciót a késõbbiekben tovább pontosítja: teljességgel a hatalomeloszlás terminusaiban megragadva az elit értelmezését: "Az elit a legnagyobb hatalommal rendelkezõk köre egy csoportban, a közép-elit tagjai kevesebb hatalommal rendelkeznek, és a tömeg a legkevesebbel" (Lasswell-Kaplan 1950: 201).
Putnam ugyancsak a hatalomból való részesedés mértékét tekinti az elit megkülönböztetõjének. Értelmezése szerint az elitet a "hatalmi piramis csúcsán vagy annak közelében" álló emberek alkotják (Putnam 1976: 4).
Mindezek a definíciók azonban kívánni valókat hagynak maguk után. Ahhoz, hogy be tudjuk határolni a "legnagyobb hatalommal rendelkezõk" körét, vagy meg tudjuk szerkeszteni az adott közösség vagy társadalom hatalmi piramisát, mindenekelõtt a hatalom terminust operacionalizálhatóvá kell tennünk. Nem véletlen, hogy ez a törekvés fõleg a politikai elit kutatói körében teljes, hiszen ebben a szegmensben a legkézenfekvõbb a hatalom elitformáló szerepe. Vannak, akik éppen emiatt kizárólag a politikai elitet tekintik elitnek. Mindazonáltal más alrendszerekben (elsõsorban a gazdasági, adminisztratív és katonai elit esetében) is lehet értelme a hatalom-alapú megközelítésnek, és léteznek olyan területek is, ahol ez sokkal inkább vitatott: így például a kulturális szféra. (Most természetesen fejtegetésünk csak addig a pontig halad, hogy ha belefoglaljuk az elitkoncepcióba ezeket a területeket is, akkor van-e értelme a hatalom oldaláról megragadni egységesen az elit mibenlétét.)
Guttsman (1960) csak a politikai elitet vizsgálja, és attól a kérdéstõl függetlenül, hogy ez megegyezik-e a teljes elittel, vagy sem, a politikai elitre önálló meghatározást ad. Esetében az operacionalizálás eszköze a hatalom megfeleltetése bizonyos pozíciókkal. A (politikai) elitbe tartozóknak tekinti ily módon a kormányzatot, a politikai hivatalnokokat, a törvényhozó és képviselõi testületek tagjait: tehát azokat, akik hatalmukat választás vagy kinevezés útján gyakorolják. Kizár értelmezésébõl mindenkit, aki valamilyen más elv alapján jutott pozíciójához; nem tekinti az elit tagjainak például a szenioritás révén megszerzett katonai rangok viselõit.
Valójában semmilyen garancia nincs arra, hogy az egyéb utakon felsõ pozíciókhoz jutók nem rendelkeznek tényleges hatalommal. Ennélfogva ha továbbra is ragaszkodunk definíciónkban a hatalom-orientációhoz, túl kell lépnünk Guttsman meghatározásán.
Higley és szerzõtársai (1976) meghatározása szerint az elitbe sorolhatjuk mindazokat, akik személy szerint tartós befolyással rendelkeznek a társadalmi ügyek intézésében. Ebben a definícióban mind a "személy szerint", mind a "tartós befolyás" kifejezésen különleges hangsúly van, hiszen segítségükkel kizárhatjuk mind a "modern társadalom szervezeti komplexitásához szükségszerûen kapcsolható" vezetõréteg-értelmezést, mind a napi végrehajtó feladatokat ellátók elithez sorolását. Ezáltal az elitfelfogásunk kétségtelenül inkább összhangba kerül az elfogadott hatalomdefinícióval. Higley és munkatársai meghatározása alapján a nagy és komplex szervezetek meghatározó, stratégiai pozícióit betöltõ személyei fognak az elitbe tartozni.
Field és Higley (1980: 20) értelmezése tovább tisztázza a helyzetet:
"Mit értünk eliten? Elöljáróban elég azt mondanunk, hogy az elitbe azok a személyek tartoznak, akik stratégiai pozíciókat foglalnak el az állami és a magántu-lajdonban lévõ hierarchikus szervezetekben (például kormányok, pártok, hadseregek, termelõ vállalatok, szakszervezetek és más szervezetek, amilyenek a média vagy vallási és oktatási szervezetek, különbözõ szervezett tiltakozó mozgalmak stb.). Amikor a nemzeti elitek érdekelnek, mint itt, ezek a szervezetek azok, amelyek elég nagyok, vagy legalábbis elég nagy hatalmuk van ahhoz, hogy az õket irányító személyeknek személy szerint állandó és komoly befolyásuk legyen a nemzeti politikára."
Ez az értelmezés már mindkét fontos kritériumnak megfelel: egyrészt ragaszkodik a hatalom terminusa felõli megközelítéshez, másrészt, ezzel összhangban, a gyakorlati kutatás számára is precíz támpontokat nyújt.
Ezek a támpontok azonban alapjában véve pozicionális jellegûek, kizárják a vizsgálatból a "háttérben meghúzódó" valódi döntéshozókat. Az természetesen ismét csak értelmezés kérdése, hogy a pozícióval nem rendelkezõ, "szürke eminenciás" ("tanácsadó") réteg, amely a társadalom "szeme" elõl lényegében rejtve marad, belefoglalható-e az elitbe. Ha ragaszkodunk a hatalom-orientált megközelítéshez, akkor mindenképpen igennel kell válaszolnunk erre a kérdésre.
Ennek a körnek a gyakorlati behatárolása nem egyszerû feladat. Nem véletlen, hogy az elitkutatások legnagyobb része megfeledkezik errõl a csoportról. Robert Dahl talán az egyetlen, aki miközben konzekvensen a hatalom terminusaiban írja le az elitet, sikeres kísérletet tesz az empirikus alkalmazására. Bár kizárólag a politikai elit kutatásával foglalkozik, módszere gyümölcsözõ lehet más szegmensek vizsgálatánál is. Dahl nem az egyes személyek és nem is az egyes pozíciók felõl közelít, hanem a konkrét döntéseket tekinti kiindulópontnak. Megvizsgálja, hogy a nagy jelentõségû döntések esetén ki kezdeményezett sikeresen, illetve kinek állt módjában megvétóznia az adott kezdeményezést. Ez a tényleges döntéshozói kör jelenti a szigorú értelemben vett hatalmi elitet (Dahl 1961). Módszere ellen felhozható, hogy ezt követve az elit meghatározása meglehetõsen esetlegessé válik. Mivel nehezen vehetõ számba minden fontosnak tekinthetõ döntés, ez azzal jár, hogy nagyon sokan kimaradnak az elitmeghatározásból, holott valójában megilletné õket a besorolás. Így az ezen a módon kapott elitminta nemhogy teljes, de reprezentatív sem lesz. Az esettanulmányok segítenek megérteni a tényleges döntéshozatali mechanizmusokat, azonban az elit specifikus tulajdonságai valószínûleg nagyobb torzítással írhatók csak le, mint az elõzõ módszerek esetén.
A Dahllal szemben felhozott másik ellenvetés: annak megítélése, hogy ki gyakorolja a tényleges hatalmat, azaz ki tartozik a hatalmi elitbe, kizárólag a "nagy jelentõségû döntések" behatárolásán múlik (Alba 1971). Bizonyos kontextusban bármely értelmezésnek felróható: az, hogy ki kormányoz, csakúgy, mint az, hogy az elit milyen jellemzõkkel bír, nagymértékben függ a definíciótól.
Pozicionális-strukturális orientációjú definíciók
A hatalom terminusa felõl közelítõ definíciókhoz képest viszonylag kevesebb azoknak az értelmezéseknek a száma, amelyek az elitet szigorúan bizonyos pozíciók hozzárendelésével határozzák meg. Általában empirikus kutatásokról van szó, amelyek számára a betöltött pozíció könnyen kezelhetõnek tûnik.
Ornstein és Stevenson meghatározása szerint az elitbe tartoznak "azok az egyének, akik a legmagasabb hivatali pozíciókat töltik be a társadalom különbözõ intézményeiben" (Ornstein-Stevenson 1981: 752). Azaz náluk az elit a szó szerint értelmezett ranglétra felsõ fokát jelenti.
A szervezeti elit felfogásai szerint kimondottan is az intézményekhez kapcsolódik az elit fogalma. Az emberek változhatnak az adott posztokon, és ezekkel a változásokkal együtt változik az elit személyi összetétele is.
Dye szerint például az elitbe tartozónak vehetjük azokat, "akik hatalmi pozíciókat foglalnak el nagy intézményekben" (Dye 1983: 7). Lényegében ezzel ekvivalens Giddens meghatározása is: "Egyének, akik formálisan definiált hatalmi pozíciókat foglalnak el társadalmi szervezetek vagy intézmények élén" (Giddens 1974: 4). Ezekben az értelmezésekben a hatalom nem az egyes személyekhez, hanem az intézményi pozíciókhoz kötött.
A hatalom strukturális beágyazottságának elmélete az elitrõl nagyjából a pozicionális és a hatalmi orientációjú értelmezések szintézisének tekinthetõ. Dornhoff és Dye definíciója kitûnõ összefoglalót ad ennek az irányzatnak az elitkoncepciójáról: "A »hatalmi struktúra« a szervezetek és szerepek azon hálózata egy városban vagy egy társadalomban, amely felelõs az általános társadalmi struktúra fenntartásáért és új politikai kezdeményezések formálásáért. A »hatalmi elit« azoknak az embereknek a halmaza, akik az individuális szereplõk a hatalmi struktúrában" (Dornhoff-Dye 1987: 9).
Zartman ugyancsak a hatalmi és a pozicionális megközelítés szintetizálására törekszik definíciójában, mégpedig az elit kettébontásával. Az elit magjának (core elite) tekinti a legfelsõ pozíciókat betöltõ igen kis számú egyént, és azokat, akiknek velük egyenlõ szerepük van a döntéshozatalban. Az általános elit pedig azokat az embereket jelöli, akik állandó kapcsolatban állnak a core elite tagjaival, és emiatt olyan helyzetben vannak, hogy befolyásolni képesek a komoly döntéseket (Zartman 1982: 1).
A demokratikus elitizmus irányzatának képviselõi tagadják, hogy az elitet a hatalom kategóriáiban lehetne megragadni, csak azokat tekintik az elit tagjainak, akiket a társadalom elitként elfogad. Számukra tehát csak a millsi kategóriákban uralkodó elitnek értelmezett csoport jelenti az elitet. Ennek a csoportnak a körülhatárolását objektív kritériumokhoz kötik, ami nem jelent mást, mint a betöltött különbözõ posztok szem elõtt tartását. A bekerülés kritériuma tehát a pozíció: "pozíció egy hierarchiában, legyen az politikai, katonai, adminisztratív, gazdasági; akár kabinettagsággal, ranggal, fokozattal vagy jövedelemmel mérik" (Clifford-Vaughan 1980: 320).
A gazdasági elit értelmezései
A gazdasági elit fogalma az általános elitdefiníciókhoz hasonlóan gazdasági hatalomhoz, gazdasági pozíciókhoz vagy a gazdasági életben különleges karaktervonásokhoz köthetõ. Meghatározása akkor lesz konzekvens, ha az általános elitdefinícióval megegyezõ orientációjú.
Ez nem jelenti azt, hogy, mondjuk, a gazdasági hatalom ugyanolyan természetû lenne, mint a politikai; vagy hasonló képességek segítenék a politikai, illetve a gazdasági elitbe kerülést. Az is csak hipotézis, hogy a gazdasági elit teljesen leválasztható más elitektõl, sõt kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyáltalán külön gazdasági elitrõl. Az, hogy a gazdaság és a politika a társadalomban mennyire képeznek külön alrendszereket, a társadalomtudósokat régóta foglalkoztatja; erre a vitára itt nem kívánunk kitérni. Az elit vonatkozásában is számos kutatás foglalkozik az egyes szegmensek összefonódásával, a gazdasági hatalom politikai tõkévé formálásával, illetve a politikai hatalom gazdasági pozíciókra váltásával.
Mi a továbbiakban kizárólag a gazdasági alrendszer mûködése szempontjából vezetõ döntéshozókra koncentrálunk. Ezen kör behatárolása hasonló problémákba ütközik, mint amelyek az általános elitdefiníció kapcsán merültek fel.
Elsõsorban James Burnham (1965) már-már klasszikussá vált mûvét kell kiemelnünk. Bár Veblen (1992) már korábban felhívta a figyelmet a menedzserek térnyerésére, Burnham volt az, aki a "menedzserek forradalmának" elméletével erre kellõ hangsúllyal rámutatott. Burnham megkülönbözteti a kapitalista és a menedzseri társadalmat; ez utóbbiban már nem a tulajdonosok, hanem a menedzserek kontrollálják a termelést. A gazdasági döntéshozók köre változott meg, ez jelenti a "forradalmi változást", azaz a fogalomrendszer középpontjában itt is a gazdasági hatalom áll.
Burnham ugyanakkor a gazdasági elit rekrutációjának vizsgálatakor a személyes karakterisztika jelentõségére irányítja a figyelmet, és ezzel a természetes elit koncepciójához közelít. A menedzsereket két csoportra osztja, egyrészt a tudósok és technokraták csoportjára, másrészt a vezetõkre és a termelési folyamat koordinátoraira. Mindkét csoportba olyan személyek fognak kerülni, akik kellõen rátermettek az adott feladatra, ami annyit jelent, hogy a gazdaság kitermeli a saját elitjét, mégpedig hatékony módon.
Több klasszikus teoretikus is kiemeli, hogy a piac jutalmazza a helyes szelekciót, ebbõl fakadóan ténylegesen a személyes jellemvonásaik és képességeik alapján legmegfelelõbb emberek kerülnek a fõ gazdasági döntéshozói pozíciókba. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ebben a vonatkozásban a pozicionális-strukturális definíció használata meglehetõsen félrevezetõ lehet. Hiszen ha csak a nagyvállalatok felsõ vezetõit tekintjük az elit tagjainak, megfeledkezünk az üzleti sikeresség kritériumáról. Mint ahogy Bendix és Howton írja, az elit tagsági kritériumai közé egy sor egyéb tényezõ is tartozik, úgymint a presztízs, a jövedelem, a társadalmi és politikai befolyás, az adott cég nagysága és sikeressége, a kapcsolatháló kiterjedtsége, az alárendeltek száma, a civil szférában kifejtett aktivitás stb.
Ezen a ponton egy nagyon fontos megkülönböztetést kell tennünk. Mind Burnham (1965), mind Bendix és Howton (1962), mind Mills (1963) írásai kizárólag az üzleti elitrõl szólnak. Az üzleti elit azonban sohasem fedi le a teljes gazdasági elitet. Az állam részvétele a gazdaságban meghatározóvá vált, így nem hagyhatjuk figyelmen kívül az állam által delegált gazdasági döntéshozókat. Minél nagyobb az állami szerepvállalás a gazdaságban, annál inkább csökken az üzleti elit jelentõsége a gazdasági eliten belül, és annál inkább nõ a hivatalnokoké.
Összegzés
Az elõzõekben áttekintettük az elittel foglalkozó irodalom legfontosabb definícióit. Az elit meghatározásainak csoportosításánál a fogalom orientációját vettük alapul, megkülönböztetve képességbeli, hatalmi és pozicionális-strukturális definíciókat. Igyekeztünk ezeket a gazdasági elit esetében is összefoglalni, de természetesen egyik esetben sem törekedhettünk teljességre.
Hivatkozások
Alba, Richard 1971. Who Governs - The Power Elite? It is All in How You Define it. Human Factors, 10, 27-39.
Aron, Raymond 1950. Social Structure and the Ruling Class I-II.. British Journal of Sociology, 1, 1-6; 126-143.
- 1974. Two Definitions of Class. In: André Béteille (ed.) Social Inequality. Bendix Reinhard-Frank W. Howton 1962. Social Mobility and the American Business Elite. In: Seymour Martin Lipset-Reinhard Bendix Social Mobility in Industrial Society. Berkeley: University of California Press, 114-143.
Bottomore, Tom 1993. Élites and Society. 2nd. ed. London: Routledge
Burnham, James 1965. A "managerek" forradalma, vagy mi történik most a világban. In: Balogh J. (szerk.): Modern polgári szociológia. 2. kötet, Budapest, 7-83.
Clifford-Vaughan, Michelina 1980. Democracy, Elitism and Scientific Methods. Inquiry, 23, 3-18.
Dahl, Robert 1961. Who Governs? Democracy and Power in an American City. New Haven, Conn.: Yale University Press
Dornhoff, G. William-Thomas R. Dye 1987. Introductiton. In: G. William Domhoff-Thomas R. Dye (eds.) Power Elites and Organizations. Newbury Park: Sage
Dye, Thomas R. 1983. Who's Running America? The Reagen Years. Prentice Hall, N. J.: Englewood Cliffs
Field, G. Lowel-John Higley 1980. Elitism. London: Routledge & Kegan Paul
Giddens, A. 1974. Preface. In: A. Giddens-P. Stanworth (eds.) Elites and Power in British Society. London: Cambridge University Press
Guttsman, Wilhelm L. 1960. Social Stratification and Political Elite. British Journal of Sociology, 11, 137-150.
Higley, John-G. Lowel Field-Knut GrØholt 1976. EIite Structure and Ideology. New York: Columbia University Press
Laswell, Harold D. 1934. World Politics and Personal Insecurity. Chicago
- 1936. Who Gets What, When and How? New York
- 1948. Power and Personality. New York: Norton
Laswell, Harold D.- Abraham Kaplan 1950. Power and Society. New Haven
Marger, Martin N. 1981. Elites and Masses: An Introduction to Political Sociology. New York: Van Nostrand
Miliband, Ralph 1989. Diwided Societies. Oxford: Oxford University Press
Mills, C. Wright 1963. The American Business Elite: A Collective Portrait. In: C. Wright Mills: Power, Politics and People. New York: Oxford University Press, 170-178.
- 1972. Az uralkodó elit. Budapest: Gondolat
Mosca, Gaetano 1939. Elementi di Scienza Politica. Gius, Laterza & Figli, Barl
Ornstein, M.- H. Stevenson 1981. Elite and Public Opinion before the Quebec Referendum: A Commentary on the State in Canada. Canadian Joumal of Political Science, 14, 745-774.
Pareto, Wilfredo 1972. A kormányzó elit. In.: Huszár Tibor-Somlai Péter (szerk.) A polgári szociológia története 1917-ig/4. Budapest: Tankönyvkiadó, 278-283.
Poulantzas, Nicos 1978. Political Power and Social Classes. London: Verso
Putnam, Robert D. 1976. The Comparative Study of Political Elites. Prentice-Hall New Jersey: Englewood Cliffs
Veblen, Thorstein 1992. The Theory of the Leisure Class. New Brunswick, New Jersey: Transaction Publishers
Weber, Max 1987. Gazdaság és társadalom. 1. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
Zartman, I. 1982. Political Elites in Arab North Africa: Origins, Behavior and Prospects. In: Zartman et al. (eds.) Political Elites in Arab North Africa. New York: Longman
* Készült a Rajk László Szakkollégiumban. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Janky Bélának, aki értékes megjegyzéseivel és észrevételeivel, valamint a szer-kesztési munkák során nyújtott segítségével az írás megszületésében elévülhetet-len érdemeket szerzett. Ugyancsak köszönet illeti Lengyel Györgyöt a cikk írása közben nyújtott segítségéért.