Némedi Dénes
REFLEXIÓK A TÁRSADALOMELMÉLETRÕL.*
Balogh István-Karácsony András: Német társadalomelméletek.
Témák és trendek 1950-tõl napjainkig címû könyve kapcsán.
Van-e "német" társadalomelmélet? Hogyan kell felfogni a Balogh István és Karácsony András könyve címében szereplõ jelzõt? A kötet bevezetõje e tekintetben nem ad eligazítást; nekem úgy tûnik, hogy a szerzõk a nyelvi-területi kritériumot, az NSZK intézményes tudományosságához való tartozást tekintették elsõdleges szelekciós elvnek, s nem tértek ki arra, hogy ez a megközelítés hogyan illeszthetõ a cím második, a tudományos egyetemességet implikáló eleméhez, a társadalomelmélet fogalmához. A kérdés pedig megér egy rövid kitérést.
A tudomány alapideológiájának tantétele az, hogy nemzeti tudomány nincsen, a tudományos igazság érvényessége független az igazságot "felismerõ" anyanyelvétõl és nemzeti identitásától. Nincs "német fizika" - akik annakidején megpróbálták ezt létrehozni, alaposan diszkreditálták a gondolatot. Habermas és Luhmann - Balogh és Karácsony könyvének két fõszereplõje - egyetemes érvényességre igényt tartó elméleteket fogalmazott meg.
Pályájuk abban a Nyugat-Németországban bontakozott ki, amely a nácizmus katasztrófájából a "nyugatosítás" (Habermas kifejezése) kiútját választotta. A "bonni köztársaság" kora volt ez: Németország porosz része a világot megosztó vonal másik oldalára kerülvén a mindig is "nyugatiasabb" rajnai területek lettek a meghatározók, s részben a megszállók ösztönzésére, részben önszántukból a Szövetségi Köztársaság megteremtõi a nyugati (atlanti) liberális berendezkedést vették mintául. A magyar köztudatban a "gazdasági csoda" jelenti ennek a kornak a lényegét, pedig legalább ennyire fontos a liberális-demokratikus állami berendezkedés és az a társadalmi átrendezõdés, amely a csonka Németországban megszüntette a hagyományos német diszkrepanciát a tradicionális elemeket õrzõ társadalomszerkezet és a gyorsan modernizálódott gazdasági szerkezet között (vagy egy más értelmezésben: feloldotta azt a "torlódást", amely a német kapitalizmusnak az "atlantihoz" képest túl gyors kibontakozásából keletkezett). Akárhogy is, a társadalom és kultúra "nyugatosodott" - vagy ha úgy tetszik, "kozmopolita" lett -, az atlanti mintákat követte. Hozzájárult ehhez a nemzeti gondolatvilág és szimbolika diszkreditálódása. A német társadalomtudományi és filozófiai gondolkodás meghatározó szereplõi lemondtak a német különút problémáin való töprengésrõl, és a modernizáció általános kérdései felé fordultak. Éppen ez a tudatosan vállalt univerzalista beállítottság, a nemzeti sajátosságok tudatos relativizálása teszi sajátossá, a más országokbelitõl megkülönböztethetõvé a német társadalomelméleti törekvéseket. Habermas egyetemességre törekvõ - a német idealizmus legjobb hagyományaihoz kapcsolódó - kommunikatív cselekvéselmélete és diskurzusetikája, Luhmann szenvtelen, minden partikuláris megfigyelõi perspektívát relativizáló rendszerelmélete a (nyugat)német kultúrának ebbe a "nyugatosodásába" illeszkedik bele, annak fontos eleme, s e nélkül a háttér nélkül nehezen lenne érthetõ. Van tehát "német" társadalomelmélet, s ennek a legújabbnak "német" voltát éppen az adja, hogy másutt ismeretlen radikalizmusal és tudatossággal feszíti szét a nemzeties gondolkozási kereteket.
Balogh és Karácsony sajnos nem térnek ki sem Németország "nyugatosodásának" kérdésére, sem arra a kérdésre, hogyan függ össze a társadalomelméleti koncepciók kibontakozása a tudományos gyakorlat, a felsõoktatás ugyanebben az idõszakban - és az elõbb jelzett folyamattól nem függetlenül - végbement átalakulásával. (A 189-192. lapokon eljutnak a probléma küszöbére, de nem bontják azt ki.) Az általuk bemutatott társadalomelméleti koncepciók így némileg a levegõben lógnak, az idõtlen szellem produktumainak látszanak. Másfelõl pedig úgy tûnhet az olvasónak, hogy a nyelvi adottság és a szerzõk érdeklõdése határozta meg az ábrázolási keretek kialakítását. Pedig létezik valódi összefüggés a tárgyalt elméletek között, ami összességüket mind az Egyesült Államokbeli, mind a francia vagy brit társadalomelméleti munkáktól megkülönböztethetõvé, "németté" teszi. A társadalmi-kulturális összefüggés felvázolásának mellõzése miatt az elsõ rész második fejezete (A társadalomkritika esélyei), ahol a szerzõ (Balogh István) a frankfurti iskola vázlatos bemutatása mellett a két elhíresedett társadalomelméleti vitát (az ún. pozitivizmus-vitát és a Habermas-Luhmann vitát) mutatja be, nem tölti be igazi funkcióját: a bemutatott elméletek kontextusba helyezését.
A szerzõk által tárgyalt idõszak egyébként véleményem szerint lezárult - noha a kötet alcímében szereplõ "napjainkig" határozó ennek az ellenkezõjét sugallja. Véget ért a "bonni köztársaság" idõszaka, egyrészt a német újraegyesítéssel, másrészt az európai integráció meglódulásával, harmadrészt a "bonni köztársaság" társadalmi békéjét garantáló jóléti állam megroppanásával. Már látható, hogy a "berlini köztársaság" sok vonatkozásban más lesz, mint elõdje. A kérdés már nem Németország "nyugatosodása", mert az megtörtént. A kulturális, tudományos és felsõoktatási mezõ erõs átrendezõdése is megindult, tulajdonképpen az európai politikai mezõ átrendezõdésétõl teljesen független okok miatt. És persze a fõszereplõk közül Luhmann két éve halott, s benyomásom szerint már Habermas is megírta fontos mûveit. Ami a társadalomelméletet vagy szociológiaelméletet illeti, van valami igazsága annak, aki kertelés nélkül kijelentette: az elmélet halott. Szorgos szakmai kutatómunka folyik a társadalomtudományokban, de a nagy elméleti kérdések iránti érdeklõdés lehanyatlott (vagy csökkent) - az egyes szakmákon belül is, de a korábban az elméletre erõsen figyelõ értelmiségi nyilvánosságban is. Azt, hogy mit hoz a kezdõdõ XXI. század az új Németországban, még nem tudjuk, s ennek elõrejelzését nem is lehet a köteten számon kérni. Ez nem azt jelenti, hogy Balogh és Karácsony munkája idejétmúlt muzeális kérdésekkel foglalkozna. Ellenkezõleg, a német társadalomelmélet nagy korszaka (ennek kezdõpontját én a szerzõkkel ellentétben az ötvenes évek végén s nem 1950-ben, végpontját a nyolcvanas évek közepén, s nem 2000 körül jelölném ki) olyan szellemi tõkét halmozott fel, amelynek hozadékát a társadalomtudományok még sokáig élvezik. Számos e korban született német munka a klasszikussá válás útján halad (leginkább persze a Habermaséi; Luhmannt az angol és francia nyelvû társadalomtudomány vonakodva fogadja be). A magyar társadalomtudományi képzésnek (a tárgyalt munka felsõoktatási szakkönyvként jelent meg) nagy szüksége van hasonló áttekintõ-ismertetõ mûvekre ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a "világgal". Balogh és Karácsony vaskos munkáját remélhetõleg sokan és sokszor fogják használni.
A "német" társadalomtudományi irodalom gazdagsága miatt - még ilyen terjedelem mellett is - természetesen erõs szelekcióra volt szükség. A könyv két fõ figurája - ez aligha lehetne másként - Luhmann és Habermas (ebben a sorrendben, mert a szerzõk szívéhez láthatólag közelebb áll Luhmann, mint Habermas). Mellettük még felsorolhatatlanul sokan részesülnek hosszabb-rövidebb bemutatásban, ismertetésben, s ez a tartalmi bõség a könyvet megkerülhetetlen referencia-munkává teszi. A válogatással kapcsolatban két rövid - és természetesen elfogult - megjegyzést tennék. A szerzõk (feltételezésem szerint elsõsorban Balogh István) jelentõs, szinte Luhmann nyomdokaiba lépõ elméletalkotónak tekintik Richard Münchöt. Véleményem szerint ezzel erõsen túlértékelik Münchöt (magam lapos és fantáziátlan Parsons-epigonnak tekintem), s ezért sokallom a neki szentelt oldalakat. Másfelõl többször említik Axel Honneth-et, de sehol sem elemzik összefüggõen, pedig õ azon kevesek közé tartozik, akikre tekintve remélhetjük, hogy a német társadalomelmélet talán mégsem halott. (Magyarul is hozzáférhetõ elismerés-elméletét jelentõsebbnek tartom, mint a hozzá közel álló és a könyvben külön alfejezetet kapó Joas kreativitás-elméletét). Nem vitatom persze, hogy az ilyen természetû (kinek kellett volna bekerülni, kinek kellett volna kimaradni) kritikai vitát a végtelenségig lehetne folytatni - kevés hozadékkal.
A könyv centrális (és a felsõoktatásban legjobban használható) fejezeteinek a második rész Rendszer, autopoiészisz, kommunikáció, illetve Cselekvés és kommunikáció címû fejezeteit tartom. Az elsõnek említettben (Karácsony András munkája) Luhmann, a másodikban (Balogh István munkája) Habermas érett elméletének összefoglalását kapjuk. Az összefoglalás és bemutatás összefoglalása és bemutatása célszerûtlen lenne. Annyit jegyeznék meg, hogy érdekes - és elméletileg inspiráló - lett volna, ha a szerzõk vállalkoztak volna a két kommunikáció-elmélet közvetlen konfrontációjára. (Ehhez persze le kellett volna mondani arról, hogy az egyes fejezeteket külön-külön írják.) Izgalmas kísérlet lett volna a két kommunikációelmélet - amelyek közül az egyik a kompetens cselekvõk nyelvi interakciójából indul ki, a másik a kommunikáció olyan fogalmából, amely nem elõfeltételezi a cselekvõk fogalmát, ellenkezõleg: a cselekvést mint a kommunikáció sajátos megfigyelési módját, a kommunikáció rendszerhez rendelt szelekcióját írja le - összevetése.
A két szerzõ kicsit a másikra figyelve alakította ki álláspontját, s már csak ezért is összetartoznak: Habermas Luhmannal vitatkozva vázolta fel a kommunikatív cselekvéselmélet elsõ változatát, Luhmann szövegében pedig állandóan elõbújnak a Habermasnak szóló nyílt vagy rejtett megjegyzések, oldalvágások. Habermas-Luhmann összevetés sok található a nemzetközi társadalomelméleti irodalomban, ezekre támaszkodva az elmélet-összehasonlítás termékeny vállalkozás lett volna. Ez még jobban elõsegítette volna a német társadalomelmélet e nagy korszaka elméleti hozadékának elemzõ felmérését.
Ha abból indulunk ki, hogy a második rész két középsõ fejezete a könyv központi része, akkor számos - a könyv szerkezetét illetõ - kritikai megjegyzést is kell tennünk. A fejezetek ugyanis nincsenek megfelelõen összeillesztve. Ennek külsõ formai jegye az, hogy a könyvnek nincs összefoglaló bibliográfiája, hanem minden egyes fejezet végén szerepel egy-egy bibliográfia - természetesen ismétlõdõ tételekkel. (Ez és a könyv néhány más jellegzetessége azt a gyanút ébreszti az olvasóban, hogy nem önálló könyvrõl, hanem tanulmánygyûjteményrõl van szó - ez rendben is lenne, mert ezt tudva mindenki más szemmel olvasná. Csakhogy a bevezetõ összefoglaló könyvet ígért, s ez az olvasóban egészen más elvárásokat ébreszt. A fentebb elõadott és az alant következõ kritikák részben ezekbõl az elvárásokból születtek, s kevésbé lennének jogosultak, ha egy bevallottan tanulmánygyûjteményként megjelenõ könyvrõl szólnának.)
A legfurcsább szerkezeti sajátosság az, hogy az elsõ, Társadalomelmélet és társadalomkritika címû részt a Társadalomelmélet és jog címû fejezet zárja. Ebben a két szerzõ által megosztva írt fejezetben - erõsen támaszkodva Werner Gephardt e tárgyú munkájára - a társadalomelmélet jogelméleti vonatkozásait mutatják be, kitérve olyan nem német szerzõkre is, mint Mead vagy Parsons, majd a fejezet nagyobb részében Luhmann és Habermas állításaival foglalkoznak. A jogelmélet kétségtelenül centrális szerepet játszott az eredetileg is jogász Luhmann munkásságban, elsõ és máig sokak által legjobbnak tartott könyvei a joghoz közeli területeket tárgyaltak, Habermas utolsó elméleti könyve pedig szintén jogelméleti. Csakhogy a fejezet megértéséhez szükséges azoknak az elméleti tételeknek az ismerete, amelyeket késõbb, a második részben mutatnak be. Úgy tûnik, hogy ez az írás az összefoglaló könyv gondolatától függetlenül keletkezett, s valahogy éppen az elsõ rész végére pottyant oda.
Egyébként e fejezetet olvasva jegyeztem meg a lap szélén, hogy a szöveg olykor közel áll az emészthetetlenséghez, túl bonyolultan fogalmaz, nem törõdik azzal, hogy a feltételezett - egyetemista vagy tanár - olvasót bevezesse az ismertetett gondolatvilágba. A szerzõk a bevezetõben - szövegüket némi eufemizmussal a "szokásosnál több figyelmet igénylõnek" minõsítve - figyelmeztetik ugyan az olvasót, hogy ne várja tõlük az idõrendi áttekintést, a tárgyalt elméletalkotók munkásságának összefoglaló ismertetését, ezt az elhárító gesztust azonban nem tartom legitimnek. Ez a munka hosszabb idõszakra szóló referencia-munkának készült, s ehhez az is hozzátartozik, hogy mindent megtegyen a hozzáférhetõségért - nem tesz meg mindent.
A második rész szerkezete is kínál célpontot a kritikának. A racionalitás problémája régi német társadalomelméleti probléma. A szociológiaelméletben - akárki ír a racionalizációról, racionalitásról - a kötelezõ kiindulópont egy német: Weber. Ez az újabb német társadalomelméleti törekvések számára is centrális kérdés maradt ez, a könyvben Balogh István külön fejezetet szentel neki. Tanulságos volt - Habermas, Schluchter, Luhmann, Apel ismertebb fejtegetései mellett - Höffe, Welsch elemzéseinek a bemutatását olvasni. Szerintem ezt a problémát azonban valahogy úgy kellett volna kifejteni, hogy jobban kapcsolódjon az elõzõ két, elsõsorban Luhmann és Habermas elméleteit bemutató fejezethez.
A második rész legproblematikusabb pontja az elsõ, Folytonosság - korszakváltás címû fejezet, amely három, lényegében egymástól független fejtegetést tartalmaz. A sorban az utolsó a Parsons-recepcióról szól. Az utolsó fél évszázad német szociológiájában Parsons valóban fontos szerepet játszott. Ha némileg furcsa, a történeti idõrendet felforgató - és ezért a történeti kontextus megmutatására alkalmatlan - sorrendben is, ez az alfejezet bemutatja a recepció fontosabb csomópontjait. Az alfejezet igazi helye egy olyan nagyobb fejezetben lett volna, amely a német társadalomelméleti gondolkodást szélesebb tudományos-kulturális kontextusban helyezi el - kitérve például arra, hogy milyen szerepet játszott Parsons recepciója a szociológia mint diszciplína legitimálásában. A fejezet elsõ két része a posztmodernnel kapcsolatos vitákat és a modernitással kapcsolatos elméleteket mutatja be (ebben a sorrendben!). Azt hiszem, tanulságosabb lett volna, ha ennek a fejezetnek az anyagát felhasználva a szerzõk kísérletet tesznek annak bemutatására, hogy a német társadalomelméleti irányzatok milyen kordiagnózisokat produkáltak. Ezekben ugyanis nincsen hiány.
A kötetben némileg elsikkad, hogy Habermas mindig törekedett az elméleteiben rejlõ kordiagnosztikai potenciál kibontására. Két kérdéskomplexumot emelnék ki: az egyik a korai nyilvánosság-elmélettõl a kései politikai publicisztikáig terjedõ vonal - a nyilvános kommunikáció, a republikánus, a felvilágosodás örökségére támaszkodó politika problémáinak elemzése - a másik a jóléti állam mûködésébõl eredõ, az életvilág kolonizálása címszó alatt ismert feszültségek bemutatása. Luhmann sem riadt vissza az explicit kordiagnosztikától. Az ökológiai kommunikációval foglalkozó, a zöld mozgalmakkal határozottan szembeforduló könyve nagyhatású és nagyon tanulságos olvasmány. Ha a szerzõk jobban figyeltek volna a társadalomtudományi kordiagnózisokra, Claus Offe jelentõsége jobban kiugrott volna, kiderült volna, hogy Dahrendorf mégiscsak fontos szerepet játszott, és részletesebb elemzés készülhetett volna Beck szerepérõl, aki nemcsak Németországban volt - egy idõben - nagyon népszerû, hanem utóbb igazi nemzetközi sztárrá lett.
Kritikai megjegyzéseim mögött az az elképzelés húzódik meg, hogy a társadalomelméletek bemutatását sikeresebben lehet végigvinni, ha jobban figyelünk a történeti kontextusra, az idõbeli folyamatokra, arra a szélesebb és szûkebb közegre, amelyben a gondolatok megfogalmazódtak. Nem véletlen azonban, hogy Balogh és Karácsony idegenkednek ettõl a bemutatási módtól, s szívesebben maradnak meg az elméleti szövegek világában. A könyv a jelentõs német elméletek ismertetése mellett - mint az elsõ rész Bevezetés címû fejezete kifejti - egy tudománypolitikai célt is kíván szolgálni: "...napjainkban mind határozottabban körvonalazódik a társadalomelmélet ... önállósulása." (14.l.) Balogh István - és gondolom Karácsony András is - a társadalomelméletet új, önállósuló társadalomtudományi diszciplínaként érti, amely elsõsorban a szociológia és a filozófia elemeibõl építkezik. (19.l.) Ezek az állítások ismételten visszatérnek a könyvben, ezért az joggal tekinthetõ e diszciplináris önállósulási törekvés alátámasztását szolgáló munkának.
A társadalomelmélet megjelölést a könyvben tárgyalt munkák zöme esetében teljességgel helyénvalónak tartom, de olyan okokból, amelyek Balogh István elképzelésével ellentétesek. Luhmann, Habermas, Offe, Honneth, Schluchter, Beck - csak néhányat említve a tárgyalt szerzõk közül - Münchöt tudatosan hagytam ki - valóban nem szoríthatók be egyetlen szaktudomány keretei közé, bármilyen legyen is az egyetemi státusuk. Munkásságuk transzdiszciplináris: problémákat ismernek, ezek megoldására a legkülönfélébb diszciplínákból választják ki az eszközöket, s következtetéseik is a legkülönfélébb irányokba vezethetõk tovább. Luhmann filozófiai, logikai, biológiai, kibernetikai, szociológiai, jogelméleti, politikaelméleti, történeti elemekbõl építkezik, s a társadalmi rendszerek általa megalkotott elméletét valamennyi társadalomtudomány számára relevánsnak tartja. Igaz, nyugalomba vonulásáig a szociológia professzora volt, de ennek tisztán adminisztratív jelentõsége volt. Luhmann munkássága nem interdiszciplináris a szó szokott értelmében: nem különálló diszciplínák együttmûködésérõl van szó az õ esetében, nem úgynevezett határterületi kutatásokról, hanem a hagyományos diszciplínákból vett elemek összeolvasztásáról egy, a diszciplináris keretekben elhelyezhetetlen elméleti egészben. Ugyanez igaz Habermas esetében is, akit a másodlagos irodalom hol filozófusnak, hol szociológusnak titulál, de egyik rekeszben sem fér el.
A német hagyományban egyáltalán nem új jelenség, hogy a társadalomtudományi törekvések nem férnek bele a diszciplináris keretekbe. A szokványos szociológiatörténet el szokott feledkezni arról, hogy Weber és generációja a szó diszciplináris értelmében nem volt szociológus. Weber munkássága történeti, gazdaságtani és (végül) szociológiai elemek halmaza, s ez az egész utólag sem illeszthetõ bele ellentmondások és torzítások nélkül valamelyik társadalomtudományi diszciplína kereteibe. Ugyanilyen bizonytalan Sombart, Simmel, vagy - a következõ generációból - Mannheim és Freyer diszciplináris besorolhatósága. A Balogh és Karácsony által tárgyalt korszak társadalomtudományi törekvéseiben így vagy úgy jelentõs hatással bíró kritikai elmélet sem volt diszciplinárisan elhelyezhetõ. Ennek az észak-amerikai szemszögbõl deviáns diszciplináris helyzetnek az okait csak egy hosszabb elemzés tudná bemutatni. Összetett jelenségrõl van szó, amelynek egyik fontos komponense a német tudományos-kulturális mezõ "nem nyugatos" jellege. Annál érdekesebb, hogy akkor, amikor végbemegy a német világ asszimilációja az atlanti struktúrákhoz, a társadalomtudományban újra megjelennek a diszciplinárisan besorolhatatlan, transzdiszciplináris mûvek. Egy alaposabb elemzés - úgy hiszem - kimutatná, hogy (Nyugat)Németországban a Balogh-Karácsony könyv által tárgyalt félévszázadban kettõs folyamat ment végbe: egyrészt a tudomány és a felsõoktatás átrendezõdése eredményeképpen eltûntek azok az akadályok, amelyek addig a modern társadalomtudományok intézményesülésének útjában állottak - megjelent a szakszerû szociológia, politológia, modernizálódott a történettudomány, a gazdaságtudomány, átalakult a filozófiai mezõ a nyugati irányzatok benyomulásával -, másrészt megjelentek a válaszkísérletek azokra a feszültségekre is, amelyek a XIX.-XX. századi diszciplináris tudományosságban keletkeztek. Újabb fajta "torlódásról" van szó, s ebben a helyzetben nem a diszciplináris határokat tiszteletben tartó szociológiai elméletek (ilyenek is szép számmal voltak és vannak), hanem a transzdiszciplináris törekvések keltettek igazi feltûnést. Balogh és Karácsony, könyvükben a társadalomelméletekre figyelve, fõleg - s joggal - ez utóbbi törekvéseket próbálják bemutatni, és - szerintem tévesen - arra a következtetésre jutnak, hogy új diszciplína születésérõl van szó.
A tudomány diszciplináris tagozódása a XIX.-XX. század mûve, s elválaszthatatlan a modern egyetemek kialakulásától, a tudományos kutatás egyetemi formában való intézményesedésétõl, az egyetemi jellegû tudományos képzés létrejöttétõl. Ebben a folyamatban nemcsak a tudásterületek differenciálódása figyelhetõ meg - ahogy ezt Balogh hallgatólagosan feltételezi -, hanem integrálódás, összeolvadás is különbözõ tudásanyagok és gyakorlati tevékenységek közt. A szociológia iskolapéldája ennek: a filozófiából (elsõsorban a morálfilozófiából), a történetírásból és történetfilozófiából vett elemek olvadtak össze benne a társadalomleírás régi gyakorlatával és a politikai-társadalmi publicisztikával. (Éppen e konglomerátum-jelleg nehezítette meg a szociológia tudományos legitimálását a XX. század elején.)
A diszciplináris tudományosság teljesítményei és korlátai közismertek - és a tudományokra reflektáló gondolkodásban mindig is tárgyalták. Nem véletlen, hogy a diszciplináris tudomány történetét végigkísérik a tudományosztályozási kísérletek, amelyek rendszeres összefüggést próbáltak teremteni az egymástól eltávolodó területek között. A tudomány diszciplináris rendszerének átalakulásáról egyre többet írnak és beszélnek - mások mellett a Balogh-Karácsony kötetben egyszer-kétszer idézett luhmanniánus tudományszociológus Stichweh. A fentebb használt transzdiszciplináris jelzõ így született a diszciplináris keretekbõl kikívánkozó törekvések jellemzésére. A diszciplináris tudományosság korlátai - úgy vélem - két ok miatt látszanak ma jobban, mint régebben: egyfelõl az egyetemi-felsõoktatási rendszer átalakulása (a felsõoktatásban résztvevõk korosztálybeli arányának a XX. század eleji 2-3%-ról 50%-ra emelkedése a centrum-országokban) mára már lényegében megszüntette a diszciplináris tudományosság hátterét képezõ, egyszerre oktató és kutató - vagy kutatva oktató - egyetemet, másfelõl a tudományos eredmények ma már - a XIX. század elejével ellentétben - valóban felhasználhatók technikai problémák megoldására, de ezek a "kívülrõl" generált problémák soha nem préselhetõk be egy-egy diszciplína keretei közé.
A társadalomtudományokban - és szûkebben a szociológiában - a XX. század második felében (éppen akkor, amikor végre igazi legitim diszciplínává vált) egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az igazi nagy kérdésekre a diszciplináris határok tiszteletben tartásával, vagyis távolságot tartva a filozófiától és óvakodva attól, hogy a gazdaság-társadalom-politika közti megkülönböztetésnek megfelelõ gazdaságtan-szociológia-politológia határvonalakat átlépjék, nem lehet megfelelni. Ha az ötvenes évekbeli König-féle szociológia "szociológia, és semmi más, csak szociológia" akart lenni, ez már a hatvanas években is idejétmúlt programmá vált. A modern társadalmak rendszerszerû összefüggései a szûken szociológiai perspektívából láthatatlanok voltak - ezért tágította ki Luhmann érdeklõdési területét a legkülönbözõbb tudományok irányába. Más módon, de Habermas is egy nem csak szociológiai szociológiaelméletet dolgozott ki.
Abban a tekintetben egyetértek tehát Balogh Istvánnal és Karácsony Andrással, hogy az általuk elemzett szerzõk többsége esetében társadalomelméletekkel van dolgunk, nem hagyományos diszciplináris elméletekkel. Abban viszont határozottan eltér a véleményem, hogy ez a megfigyelhetõ transzdiszciplinaritás egy újabb elkülönülõ diszciplína kialakulásának a jele lenne. Ha ugyanis így értelmeznénk a megfigyelt elméleteket, éppen legfontosabb újdonságukat veszítenénk szem elõl: azt, hogy áttörik a hagyományos diszciplinaritást mint tagolási elvet. A szerzõk diagnózisa hamis: a tudományok és a társadalomtudományok átalakulása nem a további differenciálódás, további elkülönülõ szakterületek létrejötte felé tart. Valószínûnek tartom, hogy valamiféle átrendezõdés bekövetkezik. Ennek pontos módját elvi okokból is lehetetlen elõre látni. Azok a javaslatok azonban, amelyek szerint egyre újabb és újabb részdiszciplínákat kellene létrehozni, nem progresszívek, mert nem adnak választ a legfontosabb, a modern tudomány elõtt álló problémára: arra, hogy a belsõ tudományos tagolódás nem illeszkedik azoknak a problémáknak a struktúrájához, amelyekre valamilyen választ kellene adnia. (Mellékesen megjegyzem, hogy abszurdnak tartom azt a javaslatot is, hogy egy elméleti törekvést külön diszciplínának tekintsünk. Ez csak valamiféle pszeudofilozófia létrejöttéhez vezethetne.)
A modernitás, posztmodernitás, "második modernitás" körül zajló viták valóban azt mutatták, hogy az elkülönülõ társadalomtudományok értetlenül állnak a fontos folyamatok elõtt. Választ kapunk-e a legfontosabb kérdésekre, ha társadalomelmélet néven egy új diszciplínát teremtünk e transzdiszciplináris kérdések megoldására? A megoldást valószínûleg inkább a diszciplína, mint intézmény átalakításában kell keresni. A megoldás talán ott van az orrunk elõtt: számos kortárs tudós van, aki a maga számára ezt a kérdést megoldotta - s fittyet hányva a diszciplináris szokásoknak -, szabadon és félszeg bocsánatkérések nélkül kalandozik olyan tudományterületeken, amelyekre intézményes kompetenciája nem vonatkozik. Luhmann akkora tekintéllyel bírt, hogy senki sem merte rajta számon kérni, honnan veszi a bátorságot például az eszmetörténet, a jog, a gazdaság területén való kalandozásra. (Hozzá kell tenni, hogy ha az egyes diszciplínákat luhmanni értelemben vett autopoietikus rendszereknek tekintjük, akkor Luhmann saját eljárása eleven cáfolata a rendszerek autopoietikus zártságára vonatkozó tételének.) A kérdés az, hogy miféle intézményes megoldások kínálkoznak arra, hogy ez a kutatási módszer az átlagtudós számára is hozzáférhetõ legyen. Ezt az eljárásmódot mint "szakot" nem lehet oktatni, nem lehet intézményesíteni. A helyzet nyitott, de a megoldást nem a Balogh és Karácsony által jelzett irányban kell keresni. A német társadalomelméleteknek is ez a valódi tanulsága.
* Balogh István és Karácsony András könyvét Farkas János ismertette a Szociológiai Szemle 2000/2. számában. Ezt követõen kaptuk meg Némedi Dénes írását, amely a szokásos recenzió keretein túlmutató állításokat és kérdésfeltevéseket is tartalmaz. A szerzõ néhány megállapítása A szociológia egy sikeres évszázad után címû - folyóiratunk elõzõ számában közölt - tanulmányához kapcsolódik. Szerkesztõségünk szívesen helyet ad a témakört - a társadalomelméletek problematikáját, diszciplínánk múltját és perspektíváit taglaló további reflexióknak.